Megtekinthetô szeptember 8-tól október 3-ig hétfô kivételével naponta 14-18 óráig. A kiállítás látogatása díjtalan. Az NKA támogatásával

Két, a vashoz közeli alkotó közös installációja ez, az egyik fizikailag vasat használ, a másik férfias, fegyverszerű hangvételben dolgozik.
Kettejük fékezetlen önmegvalósítása szerencsénkre nem tárgya művészetüknek; olyan általánost alkotnak és osztanak meg velünk, amely nem magánmitológiájukba ránt be; császárok addig, amíg és ahogyan idáig eljutnak, ám aki idáig eljut, annak jut ideje magát újragondolni ahelyett, hogy idegenekkel ismerkedjen.
Hogyan zajlik itt mindez?
Ezt most nem látjuk, mivel jelenleg egymást nézzük és hallgatjuk, illetve most a művészek tisztelete érdekében engem, installációjuk csőpostását. Amit most mondok, az akkor lehet érvényes, ha elfelejtjük, hogy itt vagyunk és örülünk egymásnak és abba gondolunk bele, mi lehet, ha egy idegen úgy téved ide, hogy mi nem vagyunk itt.
Úgy érkezett, mint aki most egy kortárs tárlatot fog megnézni, beér, s látja, hogy itt eleve vannak – vasdrótból formált füstemberek azok, akik kortárs kiállításra nemcsak, hogy járnak, hanem gyakorlatilag ebben léteznek csak. Itt keletkeztek, ez a közegük, s itt bolyonganak a külvilágtól totálisan leszigetelt közegben. A kortárs kiállítás-látogató megszeppen: most lebukott, akik neki ezt készítették, tudnak róla valamit, konkrét véleményük van személy szerint róla, s ezt ki is mondták. Elanyagtalanodott, egykori egyenesből föltekert nem-felszínekként, hanem e tekeredettségben megragadott lényegű lényekként határozatnak meg. Talán a föltekeredettség hasonlat; a DNS minden sejtünkben föllelhető rejtett lényegiségére emlékeztet. Ezért volnánk nem csak testek, felszínek, hanem valami egykor egyenesnek a föltekeredettségei, azaz emberi mivoltunk önmagán kívülre utaló eredetében határozatik itt meg?
Bizonyára.
Elkezdünk az életnagyságú szobrok önmagunkként elfogadását követően természetesen ugyanúgy viselkedni, mint ők: a kiállítást természetes közegünkként – immár erősen reflektáltan – szemlélni kezdjük. Mindvégig szokatlanul zavaró, hogy ilyetén viselkedésünket előre tudták rólunk, ezért tautologikus jelenlétünk, más szóval: fölöslegességünk, amely az installáció zártnak is megélhető érvényében merül föl. Ez visszatart attól, hogy egy percig is arra használjunk egy kortárs művészeti kiállítást, hogy felejtsük el, hogy mik és hol vagyunk.
Hiszen a képek sem úgy képek tartalmaikban, ahogy a kurrens trendek alapján elvárhattuk volna. Fizikailag is furcsaságokkal szolgálnak: lebegnek és dupla fenekűek – akarom mondani feneketlenek – egyáltalán nem léggömbszerűek, s mégis, a művész minden ilyetén eshetőséget kizárva gondoskodott arról, hogy el ne találjanak szállni. A képek töredékeket ábrázolnak, illetve hasonló töredékekből lénnyé gyúrtak portréit. Annyi mindent látunk ma már, hogy ővelük is bizonyára találkoztunk – de az idegenség érzése még erősebben megszáll. Éppen nem önmagunk akármelyik állapotát látjuk viszont, hanem jóval világosabb, hogy azoknak az élményeknek a képzőművészeti megfelelője üt a képekről, mint mikor pirahnákkal teli medencébe dobott bárányhusinak érzi magát a társadalomba kontextualizált kereső személy a fogyasztói kor darabokra szaggató ajánlataival szemben.
Ezért nagy öröm, mert látogatóira vonatkoztatható igazságot mond ki e kettős tárlat, adott résztémába kábítás helyett tudja, hogy aki beletér, miképpen nyomasztott abba az irányba, hogy végül ide térjen; ezt tematizálja, hogy miért is van itt. Megvalósítja, amit mi már csak hallomásból ismerhetünk, Pauer egyik tüntetőtáblájának feliratát: ÉLJEN AZ ÖNTUDATTEREMTŐ!

Paksi Endre Lehel